Gondolt már valaki arra, hogy miért van annyi nyomasztó és kilátástalan jövőt sejtető mozzanat a legtöbb scifiben? A leghétköznapibb módon induló történet is átcsap hirtelen horrorszerű végkifejletbe, ahol az egyszerű halandó igencsak átérzi az élet múlandóságát, és nem biztos, hogy nagyon akarja azt a távoli jövőt megtapasztalni. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a sötét jövőt sejtető művek közül az egyik legidillikusabb körülmények között induló történet is úgy kezdődik, hogy egy emberpár almát eszik, aminek tényleg beláthatatlan következményei lettek.
Szóval legyen az akár film vagy írott mű, tele van katasztrófa sújtotta tájakon felbukkanó ijesztő szörnyekkel, robotokkal, akik mind a Föld lakóinak kipusztításán fáradoznak. De ha győz is felettük az emberi értelem, a művek végén a szerző otthagyja az olvasót/nézőt a legnagyobb bizonytalanságban, mert lehet, hogy ez a győzelem csak ideig-óráig tartó, mert lehet, hogy AZOK még visszatérnek…
Mindezek előrebocsátásával kész felüdülés volt számomra, amikor kezembe akadt dr. Wiesagtman professzor „Hogyan viselkedjünk abban az esetben, ha netalán földönkívüliekkel hozna össze minket a sors?” című forrásértékű munkája. Hát kérem, ha beszélhetünk alapműről, akkor erről elmondhatjuk, hogy ez az! Wiesagtman professzor maga is azt javasolja írásában, hogy művét fel kellene venni a Nemzeti Alaptantervben szereplő tantárgyak közé, mert mint mondja: „művem iránymutatásként szolgálhat a jövő nemzedékének, és ott a helye minden család stelázsiján, hogy adott pillanatban bármikor kéznél legyen.”
De lássuk, mit tanácsol nekünk a szerző! A teljesség igénye nélkül csak néhány fontosabb gondolatot említek. Először is nagyon meggyőző, ahogyan a földönkívülieket kategorizálja. Kis szürkék, nagyobb zöldek, nagy barnák és egészen nagy feketék. Az ezekkel való találkozás esetére mind más és más viselkedési formát javasol. Saját tapasztalatára hivatkozva felhívja a figyelmet arra, hogy sohase mutassunk meglepetést akárhányadik típusú találkozásról van is szó. Feltételezhető továbbá az is, hogy bizonyos ufonauták már időtlen idők óta köztünk élnek, ezért nem kizárt, hogy éppenséggel a Ming-dinasztia korában beszélt mandarin nyelven szólnak hozzánk.
De hogyan ismerhetjük fel minden kétséget kizárva, hogy valóban egy földönkívülivel állunk szemben? Erre is van módszer. Először is próbálkozzunk a már említett mandarin nyelvvel. Ha sikerül ezáltal kapcsolatot teremteni, akkor nagy valószínűséggel egy idegen bolygóról származó lénnyel találkoztunk. A kis szürkék esetében az állandóan magunknál tartott macska reakciója a mérvadó. Ha elkapja, akkor egér volt, ha nem, akkor egy fejlett civilizáció képviselője. A zöldszínű lények esetében már nagyobb körültekintésre van szükség, mivel nem megfelelő megvilágításban esetleg akár sárgának is látszhatnak. Ugyanez az óvatosság vonatkozik a nagy barnákra is. Ha brummognak és mézet esznek, akkor jobb, ha békén hagyjuk őket. Wiesagtman professzor óva int attól, hogy elhamarkodott döntéseket hozzunk, gondolván az „én is láttam ufót, de az sem az volt!” jellegű beszámolókra.
Végül a nagy feketékkel kapcsolatban már egészen más a helyzet. Ők általában éjszaka aktívak, és bizony mondjuk meg őszintén, nem igazán szeretetreméltó társaság. Az a rossz szokásuk, hogy hirtelen bukkannak fel a sötétben, és szúrós pillantással néznek az emberre. A legrosszabb, amikor éjféli órán gépkocsink előtt imbolyogva váratlanul tűnnek fel, és a fékcsikorgásra artikulálatlan, népies fordulatokkal tűzdelt ordítással reagálnak, esetleg borosüveget dobnak a kocsink után. De mindez csak megtévesztés, mert valójában ők az univerzum fekete árnyai, akiket jobb, ha elkerülünk. Az ilyen találkozások zökkenőmentes kezelésére ajánlatos, ha a Wiesagtman-módszert alkalmazzuk. Ennek segítségével olyan tulajdonságokat fejleszthetünk ki, amikkel már jó előre érzékelni tudjuk váratlan felbukkanásukat.
A mű itt sajnálatos módon véget ért, de nem hagyott nyugton a kíváncsiság, hogy mi lehet az a bizonyos módszer, amivel a fekete földönkívüliek jelenléte észlelhető. Így hát gondoltam, felkeresem doktor Wiesagtmant, hogy személyesen tudjam meg tőle az eljárás lényegét.
Hosszas tudakozódás után végül sikerült találkoznom vele egy csendes tudományos intézetben, ahol nyugodtan folytathatta elméleti munkáját olyan neves tudósok társaságában, mint Albert Einstein vagy Napóleon. Kérdésemre aggodalmas arcot vágott:
– Sajnálom, de most nem beszélhetek. Miután elraboltak a nagy fehérek, teljesen titokban kell dolgoznom. Viszont abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy közvetlen közelről figyelhetem meg a szokásaikat. Remélem, hogy ezekről a hamarosan elkészülő könyvemben már beszámolhatok.
Kissé csalódottan távoztam. Csak az vigasztalt, hogy van valaki, aki fáradságos kutatómunkával töri magát, hogy gazdagabb és a kapcsolatteremtésre nyitottabb legyen a világunk. És nyugodtan állíthatom, hogy ennek a munkának a gyümölcseként az emberi faj is derűsebb jövőre számíthat, amikor végre-valahára teljes lesz ez a hiánypótló nagy mű.
Kezünkben a sötét jövő
