Portréfilmet készítettünk a 75. születésnapja alkalmából, 1997-ben, Szombathy Gyula volt a kérdező. Agárdy a rá jellemző humorral kezdett a mondókájába. Elmesélte, hogyan is kerültek a felmenői Magyarországra:
– Őseim, az Arkalijanok egy másik örmény családdal együtt menekültek Jerevánból. Nagy nehezen lejutottak a tengerhez, ahol a kikötőben egy angol, egy francia és egy román hajó horgonyzott. A családoknak el kellett válniuk egymástól. Na, mit gondolsz, az én őseim melyik hajóra szálltak fel? Így kerültek Arkalijanék előbb Romániába, később Erdélybe, én viszont már Szegeden születtem. A másik hajón utazó örmény család pedig eljutott Franciaországba, és ott megszületett egyik sarjuk, Charles Aznavour, a francia sanzon koronázatlan királya. Ha az őseim a francia vagy az angol hajóra szállnak fel, akkor én talán ma a Comédie Française vagy a Royal Shakespeare Company tagja lehetnék.
– Mi azért örülünk, hogy nem így esett. Mesélj a pályakezdésedről! – kérte Szombathy.
– Szegeden zajos sikert arattam a Piros bugyelláris című népszínműben, amelyben én voltam a Kisbíró. Egyetlen mondatot kellett elmondanom: „A legények igen-igen duhajkodnak a falu kocsmájában.” Legalább ezerszer elismételtem magamban, amíg rám nem került a sor. A rendező kisebb méret nem lévén negyvenkettes csizmát adatott rám. A színpad előterét zöld linóleum fedte be, amit a táncszámok miatt tükörsimára vikszoltak, és amikor befutottam, az első lépésnél megcsúsztam a hatalmas csizmában, és fenékkel érkeztem be a színpad közepére, s így óbégattam el a szövegemet: „A nagylegények a kiskocsmában igencsak…hú-ha, duhajkodnak!” A közönség nagy nevetéssel és tapssal honorálta a produkciómat. Mire kiértem a kulisszák mögé, már várt a monoklis Sziklai Jenő igazgató. Azt hittem, páros lábbal rúg ki, ehelyett azonban azt kérdezte: „Meg tudja ezt nekem csinálni holnap is? Ha igen, fölemelem a gázsiját.” Persze, hogy vállaltam, minden este megismételtem a becsúszást, de olyan jól sose sikerült, mint azon az első estén.
– Miként csináltad végig a háborús éveket?
– A németek bejövetele idején engem is behívtak, de szerencsémre nem a frontra, hanem a Tábori Színházhoz vezényeltek. Ez sem volt veszélytelen, amikor a fejünk felett repültek a lövedékek. Utoljára Kijevben léptünk fel, Kisinyovnál kerültünk szovjet hadifogságba. A hadifogolytábor parancsnoka művelt, jóindulatú ember volt. Amikor elmondtam neki, hogy tudok festeni, naphosszat mázoltam a barakkok és az illemhelyek falát. Aztán amikor elárultam, hogy portrékat is tudok festeni, a parancsnok modellt ült nekem, és közölte: „Ha jól sikerül a kép, átküldöm egy másik táborba, ami közelebb lesz Magyarországhoz.” Beváltotta az ígéretét,
az új főnököt is lefestettem, ő is átpasszolt egy másik táborba. Így sikerült „hazafestenem” magamat.
– És mi várt idehaza?
– Színész szakszervezeti működési engedélyt kellett szereznem, amihez igazolnom kellett „ártatlanságomat”. Végül Miskolcra szerződtem.
– Hogy érezted magad Miskolcon?
– Nagyon jól! Aztán Gáspár Margit, a Fővárosi Operettszínház igazgatója látott a Szabad szélben, és megkérdezte, nincs-e kedvem hozzájuk szerződni. Azt hittem, elájulok. Én az Operettbe, ahol olyanok játszanak, mint a két Latabár, Feleki Kamill, a Bilicsi és a Rátonyi? Mit kereshetek én ott?
– Kaptál olyan szerepet, amit egyenesen neked szántak?
– Nem nagyon. Csizmarek Mátyás Boci, boci tarka című operettjében is eredetileg Feleki Kamillnak szánták a szerepemet, de idegenkedett az öreg téeszparaszt figurájától, így kaptam
meg én a szerepet. Volt ebben a darabban egy élő borjú. Építettek számára egy istállót a színház udvarán. A legnagyobb sikeremet ennek a borjúnak köszönhetem.
– Egy borjúnak?
– Igen, de ehhez egy véletlen is hozzásegített. Nagyon összebarátkoztam a borjúval. Próbaszünetekben mindig meglátogattam, simogattam, enni adtam neki. Kitapasztaltam, hogy a füle mögött van egy pont, amit ha megnyomok, a borjú bőgni kezd. Egyik este ennek hasznát vettem, mert színpadi anyósom, Kovács Terus valamiért nem érkezett meg a jelenésére. Az ügyelő beszólt nekem: „Nincs itt a Terus, húzzad!” Vagyis rögtönzéssel töltsem ki az időt, amíg Terus megérkezik. Kínomban a borjúval kezdtem beszélgetni, és ilyen szöveget hordtam össze: „Neked kiönthetem a szívem, nagyon ki vagyok bukva az anyósomra. Ha a szemedbe nézek, látom, hogy te megértesz engem. Nem vagy te olyan nagy marha!” Ezután megnyomtam a füle mögött azt a bizonyos gombot, és jött a bőgés. Úgy tűnt, mintha felelne a szavaimra. Erre én rászóltam: „Ne szólj bele, ha én beszélek!” A közönség majdnem bepisilt a röhögéstől, és a szerző ragaszkodott ahhoz, hogy minden este megismételjem a „magánszámomat” a borjúval.
Be kell vallanom, hogy olykor más darabokba is belejavítottam. Mi ebben a baj? Ha a szerző elfelejti elég mulatságosra megírni, én bizony megfejelem! Persze Shakespeare-t nem szoktam, bár azt is tudnám! A rögtönzésekért sok fejmosást kaptam a kritikáktól, de túléltem!
