A Petőfi-év kapcsán nekem rögtön beugrott a rendszerváltás éveiből a Megamorv expedíció. A frissen meggazdagodott kazánkirály által szervezett tudományos kutatócsoport Barguzinban, a Bajkál-tó közelében vélte megtalálni Petőfi sírját, midőn szerintük egy, a sírban talált gyenge csontozatú, kissé tyúkmellű, súlyos fogbeteg női csontváz erősen hasonlított az egykori tízforintos bankjegyen látható költőre, aki Segesvárnál orosz fogságba esve Szibériába került, és feleségül vette az ottani postamester lányát.
Alekszandr Petrovics befordult a konyhába, és pipára gyújtott.
– Mit főztél ma, Natasa? – kérdezte. – Megint zájechúst, vagyishogy nyúlmjaszo? Affene, már megint keverem, szóval nyúlhúst. És ezzel a szörnyű szósszal… Nem baj Natasa, ne sírj, már megint megsértődtél, hiszen tudod, akár nyulat is eszem, ha te sütöd. No, puszipuszi, adjál már ennem, mert éhen halok.
– Megint a kocsmában voltál, Alekszandr Petrovics? – kezdte Natasa. – Nem lesz ez így jó.
– Mit tudod te, mi jó és mi nem jó?! Tudod, milyen népszerű ember lettem itt nálatok? Tudod, hogy az egész kocsma az én dalaimat énekli?
– Tudom! Egész Barguzin a kocsmától meg a dalaidtól zeng! Már én is kívülről fújom: Szent Bajkál tavunk, meg az Esti harangszó, no és a Poljuska! Nem mondom, az nekem is tetszik, de nem úgy, ahogy tökrészegen üvöltözitek. Nem jó dolog kocsmázni, Alekszandr Petrovics, nem jó, különösen egy ilyen gyenge fizikumú embernek.
– Gyenge ember! Ezt kikérem magamnak!
– Nézd meg magad! Csapott a vállad, tyúkmelled van. Nézd, milyen nőies a medencéd is! És tudod, mit mondanak a hátad mögött? Hogy olyan ringó a járásod, mint az Oljának, annak a szajhának, akinek kihúztalak az öléből a múlt szombaton éjjel. Bizony, Alekszandr Petrovics! A vörös hajú Olja.
– Ez a Barguzin szép vidék – próbálta a szót másra terelni Alekszandr Petrovics –, kár, hogy egy kicsit hideg.
Natasa is megenyhült.
– Na gyere, bújj ide hozzám!
– És a vacsorával mi lesz? – pattant föl Alekszandr Petrovics. – Addig beszélgetünk, amíg elmarad a vacsora. Mint Szimbirszkben, idefele útközben – emlékezett. – Beszállásoltak egy tanár úrhoz, aki annyit beszélt, beszélt, hogy végül elaludtunk vacsora nélkül. Uljanovnak hívták. Azt mondta, hogy ha egyszer fia lesz, nagy embert csinál belőle. Vezért, meg dekabristát, vagy mit, aztán amikor megtudta, hogy költő vagyok, ragaszkodott hozzá, hogy írjak be valamit az emlékkönyvébe. És akkor három szót írtam be neki, vagyis háromszor ugyanazt az egy szót, amit magam sem tudtam, hogy mit jelent, mert akkor még nagyon keveset beszéltem oroszul, de nekem nagyon szépen csengett, dallama volt, mint a pacsirta énekének, mely dalával a napot kicsalta, s a nap rá gyönyörködve néz!
– Alekszandr Petrovics, hova kalandoztál el már megint! Mondom én, hogy részeg vagy, mint a ló. Szóval mit írtál ennek az alaknak az emlékkönyvébe?
– Ucsicca, ucsicca, ucsicca, vagyis magyarul tanulni, tanulni, tanulni!De ez téged úgyse érdekel. Hogy megörült neki! Azt mondta, hogy fantasztikus vagyok, és hogy… na jó, úgy nézem, kész a vacsora, vigyázz, le ne égjen! Uuuú! A fogam!!! Micsoda harapás! Már megint beleállt a fájás! Egyszer belehalok! Már Segesvár előtt is fájt! Meg is írtam egy versemben, hogy csatamezőn fogom otthagyni. Aztán mégsem verték ki a számból, hordozhatom magammal ezt a bajt is. Ne ily halált adj, istenem!
Alekszandr Petrovics végül mégis legyűrte a vacsorát, s mire lefeküdt, gyengült a fájás, egészségesen aludt, másnap aztán a reggeli ködben eltűnt, mint annak idején Segesvárnál. Néhány évtized múlva tűnt fel újra Szentpéterváron, az Aurora fedélzetén, ahol egy vékony, nőies medencéjű, ringó járású földig érő szakállú öregember – lehetett vagy kilencvennégy éves – egy hideg október végi éjszakán (a régi orosz naptár szerint) megpróbálta a matrózokat lebeszélni a másnapi felkelésről. Állítólag akkor Vlagyimírnak, a szimbirszki tanár úr fiának parancsára a Névába hajították. Ha ez igaz, akkor semmiképp sem az ő holttestét találta meg a barguzini expedíció.
